2013. május 1., szerda

29. fejezet - Kár hazudnom?

Hello!
Elnézést szeretnék kérni, hogy nem jött a fejezet péntek este, de közbejött 1-2 dolog. De remélem kárpótolni fog benneteket ez a bejegyzés. 
Kaptam egy kedves kommentet, mégpedig Anett-től, ami hihetetlen és elmondhatatlanul jól esett. Emellett hosszabb fejezetért is szólt hozzám, amit remélem most teljesíteni fogok Neki :D
Hát.....más mondanivalóm nem lenne, kellemes olvasást, és várom a negatív/pozitív kritikákat! :)
B.


- Ki volt az? - kérdezi anyu a kanapén ülve.
- Nem tudom, keresett valakit, de rossz helyre kopogott. - hazudtam, amibe szinte már-már profi voltam, de Ravent nem tudtam átverni, ő mindent leolvasott rólam.
Közben apu kiment, mert csengett a telefonja, ellenben engem meg majdnem megevett a kíváncsiság, hogy mi lehet az újabb levélben.
Míg anyu az öcsémmel volt elfoglalva, addig Raven rákérdezett a legvalószínűbb dologra:
- Még egy levél?
- Kár hazudnom?
- Igen. Megérzés!
- Még szerencse! - fejeztem be és meglöktem a vállát, mire mindketten nevetésben törtünk ki. 
Nem sokkal később apu jött énekelve, ami enyhén volt borzasztónak mondható, kezében egy tortával. A tortán egy gyerekkori képem és egy tavaly nyáron készült képem volt. Nagyon tetszett. Elfújtam a gyertyákat és kívántam. Anyuék bejelentették, hogy vissza kell menniük dolgozni.
- Biztos nem baj? - kérdezték aggódva, mintha eddig nagyon számított volna, hogy mit akarok.
- Dehogyis, menjetek csak.
Adtak két puszit, összeszedték a holmijaikat és már nem voltak a lakásban.
Anyuék távozása után Raven lepasszolta öcsik az egyik barátjánál valami szülinapi zsúr miatt. Én szinte tank módjára rontottam be a szobámba és zártam magamra az ajtót. A virágot betettem egy vázába. Kinyitottam a borítékot, de közben a kezem úgy remegett, mint valami idegbetegé. Na, lássuk mit talált ki.
"Este 8-kor a végállomáson találkozunk!"
Ennyi? Óh, nem.....mellékelve egy térkép, ami különböző helyeket jelöl, amerre feltétlen mennem kell.
Leraktam a levelet az asztalra, ahová a többit is tettem, mikor hallottam csapódni a bejárati ajtót. Másodpercekkel később drága nővérkém vidám arca kandikált be az ajtón. Ugyanis én hülye adtam neki egy másolatot a szobám kulcsából. Rápillantott az íróasztalomon heverő borítékokra:
- Megnézhetem? - mutatott rájuk.
- Persze. - odaadtam neki, majd leültem az ágyra.
Az arckifejezéséből szinte nem tudtam leolvasni semmit, így addig kellett várnom míg meg nem szólalt.
- Hááát..... - megnyújtotta  a végét, ami nem tudom, hogy jót jelent vagy rosszat.
- Hát...mi? - sürgettem meg már, néha elképesztő nyugdíjas tempóban bírja az életét élni.
- Nem szoktam nyálas körmondatokban beszélni vagy ezekhez hasonló, de ez a gyerek ezek szerint - mutatott a levelekre meg a virágra - nem csak megdönteni akar. 
Nem értettem pontosan Raven ezzel a kijelentésével mire akar kilyukadni vagy hova, vagy ez most kire nézve mit jelent.
- Ne haragudj, hogy akadékoskodok, de elmondanád ezt úgy is, hogy én is fel tudjam fogni? - vártam egyértelmű válaszára, ami talán kisegít a sötétségből a világosságba.
Remélem ezzel nem azt akarta tanácsolni, hogy felejtsek el mindent és rohanva ugorjak a nyakába, mintha mi sem történt volna. Ahhoz egy hangyányival többet kell tepernie, hogy újra visszanyerje a bizalmamat, mert a történtek után nem fogom csak úgy osztogatni. Számomra a bizalom mindig is fontos volt, akár barátságról, akár kapcsolatról beszélünk. Ha már valaki ezt eljátssza, nagyon nehéz  visszaszerezni. Visszavezethető ez arra is, hogy túl sok ember bántott meg és szúrt hátba. Így hát jogosan vetődik fel bennem a kérdés: Hogyan bízhatnék meg benne újra? Milyen lesz az egész hozzáállásunk a helyzethez és egymáshoz? 
Miközben e rövid eszmefuttatást kreáltam meg a fejemben Raven már nagyban kiselőadást tart arról, amit kábé 2 mondatban is le tudna zavarni.
- Látom nem figyeltél rám, ezért összegzem.
- Azt nagyon megköszönném.
- Menj  el este, hallgasd meg és tudni fogod mit kell tenned.
- És honnan fogom tudni? - tépelődtem, miközben már földhöz tudtam volna verni magam.
- Tudni fogod! - megveregette a vállam, megölelt és magamra hagyott a gondolataimmal.
- Na...köszi szépen - morogtam az ajtónak.
Mégis honnan kellene tudnom? Mi vagyok én, gondolatolvasó?
Igazából nem is értem magam, minek izgulok?
Nem én baszta el az esélyeimet. Nekem csak annyi dolgom van, hogy odamegyek és meghallgatom. Ennyi! Aztán vagy dűlőre jutunk vagy nem. Több lehetséges variáció úgy sincs.
Meguntam az elméletgyártást, szóval befejeltem magam az ágyba, ahol leginkább ordítani lett volna kedvem. Húsz perc után csak nem elaludtam, mikor a telefon pittyegni kezdett. SMS, méghozzá Petitől:
"Szia. Remélem nem zavarok, nincs kedved sétálni egy kicsit? Puszi X"
Óriási! Hazudjak neki? Nem akarok és nem is tudok. Azt meg mégsem mondhatom, hogy bocsi, de most egy másik fiúval találkozok. Így kerülhet az ember csöbörből vödörbe.
Az óra fél 5-öt mutatott, ami azt jelenti, hogy van még 3 órám. Úgy döntöttem találkozok Petivel, hátha egy kicsit megnyugszok, mielőtt találkozok Márkkal. Így gyorsan vissza is írtam:
"Szia. Dehogy zavarsz. Fél óra múlva a kávézó előtt, jó? xoxo"
Nem is kellett még leülnöm se, már megerősítette a kérdésem:
"Rendben. Fél óra múlva. Puszi x"
Rendbe szedtem a ruhámat, a hajamat, parfümöt fújtam a nyakamra, fogtam a cuccaimat beleszórtam a táskába és itt sem voltam.

2013. április 18., csütörtök

Nem tudom hányadik díj :D és még több információ

Először is, +10 000 oldalmegjelenítés! Hááát...ez funktasztikus. Egyszerűen nem hittem el, és ezt Nektek köszönhetem. Remélem ezután is maradtok velem és olvastok tovább. Bármi kérdés/kérés/óhaj/sóhaj merülne fel Bennetek az 'Információk' fül alatti email címen elértek.

Másodszor, de nem utolsó sorban természetesen, amiért ezt a bejegyzést írom: a blog megkapta - azt hiszem - az ötödik díját, amit nagyon szépen köszönök Bonie-nak. Nagyon-nagyon szépen köszönöm!
Harmadjára...fejezettel előreláthatólag péntek este érkezem, ha minden úgy akarja és összejön! :D

 


a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!
b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!
c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)
d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!
Kérdések:
1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?
Természetesen volt, vagyis van. Hiszen egy élő emberről beszélek, aki segített abban, hogy megalkossam ezt a történetet. Persze a tapasztalatok, amikből merítem a sztorit, nem mindig pozitívak, de úgy érzem ezek kelletek ahhoz, hogy ez a történet megszülessen.  
2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább? 
Két szereplőm személyiségével is tudnék azonosulni. Mind Raven, mind pedig Liz karaktere elég közel áll hozzám. Raven az oltalmazó és jóakaró nagytestvér, ami a való életben jellemző rám. Liz pedig egy karakteres, szabad szellem, akinek személyisége ezen a téren hasonlít hozzám.
3. Számodra mit jelent az írás?
Az írás sokat kifejező tevékenység, ami mindig más és más helyzetben jelent számomra többfajta dolgot is.  Például ha csak pihenek, lézengek akkor levezetésként nagyon jó írni. Ha a fantáziámra bízom a történéseket, akkor a képzeletem világa ad egyfajta kikapcsolódást. Ha ideges vagyok, vagy feszült akkor a düh levezetéseként írok és eszerint szövöm bele a cselekménybe.
4. Mi volt az első történet, amit írtál?
Ez az első blog, amit írok, szóval nagyon hasonlítási alapom nincsen. 
5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted?
Öhm...hülyén hangzik, de teszek róla, hogy legyen ihletem. Mondjuk szerencsére nagy válságba még nem kerültem, mert azért nagyjából a sztori összeállt a fejemben és tudom mit akarok. 

Akiknek küldöm:

2013. április 7., vasárnap

28. fejezet - Egy repülőjegy Londonba?

Sziasztok!
Meg is érkeztem egy újabb fejezettel. Ezúttal remélem, hogy kapok némi visszajelzést, bár látom, hogy a tetszik gombot serényen nyomkodjátok, de 1-2 hozzászólásnak is kimondottan örülnék.
Mielőtt belevágtok a fejezet olvasásába van még egy közölnivalóm: nem tudom mikor tudok újabb fejezetet hozni, magamhoz képest megcsúsztam a fejezetek előre írásával, de amint tudok jelentkezek.
Kellemes olvasást a fejezethez!



Oké. Most már nem arról van szó, hogy úristen megint megkeresett. Ezen a tényen valahogy túllépek. Gyakorlatilag már a szar is belém fagy, ha újra hallok felőle. De az már nem tartozik a lenyelhető kategória közé, hogy olyan információt tud rólam, amit nem kéne tudnia. Na jó, most már nagyon kezd elegem lenni. Sajnos már nem tudok mit hozzáfűzni a dologhoz. Ráagyalok pár "kellemes" órát arra, hogy egyáltalán megértsek mindent, mi legyen, elmenjek-e vagy sem. Ha elfogadom a meghívást és elmegyek, akkor ismét nyeregbe érzi magát. Azt hiszem.....hogy van egy ötletem, de nem biztos, hogy ez a megoldás.
Az elkövetkezendő 4-5 óra azzal telt, hogy szelektáltam a szekrényemben és az egész szobámban. Ez az idő tökéletes elég volt arra, hogy megvilágosodjak a helyzet súlyosságát illetően. Ez a pakolászós tevékenység nagyon messze áll tőlem, de most úgy éreztem, hogy le kell kötnöm magam valamivel, mert különben az agyam különválik a fejemtől. Már ha ez a való életben lehetséges.

Kedd délután: 
Kivételes nap a mai. Nem csak azért mert szülinapom van, hanem mert hétköznap délután itthon találom a szüleimet. Az elmúlt  szülinapok alkalmával ez csak egyszer vagy kétszer fordult elő. Összeültünk a nagyszobában, ahol egy hatalmas csokitorta fogadott, ugyanis az a kedvencem. Először öcsém adta át nekem az ajándékot, ami vásárlási utalvány volt. 
- Nagyon szépen köszönöm. - feleltem és megöleltem.
Ezután a szüleim következtek:
- Nem nagy ajándék, de remélem tetszeni fog. - tették hozzá közösen.
Kibontottam a kis kék dobozkát, amiben egy egyszerű, de mégis csodálatos ezüstlánc volt egy szív alakú medállal. Csodás, de mégsem a nagyzást sugallja.
- Nagyon, nagyon, nagyon tetszik. Köszönöööm! - fejeztem ki hálámat és ugrottam újfent családom nyakába.
Ezután nővéremen egy sejtelmes mosoly volt, ami aggódásra adott okot. Nem tudom, hogy félnem kellene-e, de az a tekintet kissé nyugtalanító volt. Bár lehet, hogy kedvező lesz a helyzetemet tekintve. Sőt, legjobban én örülnék neki, ha kirángatna ebből a megszokott környezetből.
- Nos, hát....az ötlet az enyém, de mindannyiunktól kapod, amolyan családi ajándék.
- Félnem kellene? - vágtam hozzá fancsali képet.
- Nem, de bontsd már ki. - siettetett a drága, mintha az élete múlna rajta.
- Jólvan, jólvan. Bontom már. - adtam meg magam.
Nem szenvedtem azzal, hogy óvatosan bontsam ki az ajándékot, ahol értem ott téptem.
Egy szülinapi kártya volt, ami lufikat ábrázolt. Most nem azért, de ettől kellene hanyatt vágnom magam?
- Nem akarok megbántani senkit sem...- kezdtem bele, de Raven félbeszakított.
- Nyisd ki!
Engedelmeskedtem a kérésnek, kinyitottam és azt hiszem valóra vált egy álmom. Végre szabad lehetek, és azt csinálhatok amit akarok. Azt hiszem ez egyenlő a mennyországgal.
- Egy.....repülőjegy? Ráadásul....Londonba? Ez most....komoly? Ezt nem hiszem el. Tuti, hogy csak álmodom. Nagyon köszönöm. Nem tudnám kifejezni, azt amit érzek most, tényleg. Nagyon köszönöm! 

Bár értelmes mondat nem hagyta el a számat, csak hebegés a lényeget mindenki felfogta. Azt hiszem ennek a nyaralásnak köszönhetek pár hét nyugit, amire most nagyon szükségem van.
Madarat lehetne most velem fogatni, annyira boldog vagyok.
- És mikor indulunk? - tettem fel a számomra leglényegesebb kérdést.
- Július 19-én reggel utazunk fel Pestre és onnan a déli járattal Londonba. Persze, csak ha megfelel.
- Hogy megfelel-e? Most szórakozol velem? Ez a legtökéletesebb ajándék, amit valaha is kaptam. - hálálkodtam tovább. Nővérem ölébe ugrottam, aki épp a szőnyegen ült törökülésbe, így a landolásom miatt a földön fetrengve kötöttünk ki.
Jóakaróm természetesen most is a legjobb pillanatban tud időzíteni. Míg mi Ravennel a földön szédelegtünk, csengettek.
- Kinyitom! - kiáltottam, nem akartam, hogy egy esetleg újabb levelet valaki más vegyen át.
- Levél Liz Jamesnek! - közölte a kézbesítő. Mellékelve egy szál vörös rózsával.
Betettem az ajtót, a levelet és a virágot bedobtam gyors a szobámba és mentem vissza a többiekhez. 
- Ki volt az? - kérdezi anyu a kanapén ülve.

2013. március 24., vasárnap

27. fejezet - Boldog szülinapot!

Hellooo!
Elnézést, hogy csak most hozom a fejezetet, de egyszerűen nem volt időm, de ígérem, hogy ezentúl sűrűbben fogok jelentkezni. Talán nem a legjobban sikerült fejezet lesz ez, de döntsétek el Ti, hiszen Ti olvassátok, és remélem pár kommenttel jelzitek felém a tetszéseteket/nem tetszéseteket.
Mit szóltok az időjáráshoz? Én most voltam kint, hát nem éppen hóban szerettem volna várni a nyulat (XD), de hát ez van sajnos.
Kellemes olvasást!


Ekkor jutott eszembe az a bizonyos csomag, amit délután kaptam.
Kivánszorogtam a fürdőkádból, bár legszívesebben ott éjszakáztam volna, de már szétfúrta az oldalamat a kíváncsiság. Elképzelésem sem volt arról, hogy ki küldhette a csomagot, arról meg pláne nem, hogy mit. Mivel ezek után is kérdések hada merült fel, amit leghatásosabban úgy tudok eloszlatni, ha kinyitom a dobozt. Nem volt szívem szétszabni a szép csomagolást, de más módon nem fogok megtudni semmit a titokzatos feladóról. A doboz fekete színű volt  fehér szalaggal és pár szál virággal felöltöztetve. Ez alatt pedig egy kis boríték díszelgett a nevemmel ellátva. Kivettem belőle a kártyát, ami a következő sorokat tartalmazta:
"Mielőtt kidobnád a levelet a kukába, kérlek olvasd el. Tudom, hogy a hócipőd tele van már velem, de úgy érzem, hogy sokat veszíthetek ha ezt nem teszem meg és ezt nem engedhetem. Azt is tudom, hogy hallani sem akarsz rólam, de képtelen vagyok bármi normális dologra az életben, ha tudom és érzem, hogy ilyen a helyzet közöttünk. Kérlek, nem fogok elutazni így, hogy nem találkozunk utoljára. Nem akarok már magyarázkodni sem, hiszen nincs olyan szó vagy mondat, amit eddig nem mondtam el. A múltkori viselkedésem miatt pedig legszívesebben arcon köpném magam.
Szeretnék Veled találkozni holnap este! M."
Az állam a szőnyeggel kötött szorosabb barátságot. Mit akarhat még? Nem volt elég ami eddig történt? Bármikor megkaphat bármilyen lányt bármelyik ujjára. És még mindig engem üldöz.
Legalább fél óráig szuggeráltam a dobozt, hátha eltűnik vagy kinyílik magától. Nem tudom, melyik lett volna a jobb vagy a rosszabb. Sőt perpillanat nem is ez volt a legnagyobb problémám hanem, hogy mégis mitévő legyek. Mert az egy dolog, hogy újra megkeresett - de mégsem elvetendő - az, hogy megint találkozzunk, számára egyet jelentene....megbocsátottam mindent és elkezdjük elölről.
Sajnos kénytelen voltam belátni, legfőképpen magamnak, hogy fikarcnyi esélyt sem látok ennek a dolognak. Akármennyire is szerettem volna más szituációba képzelni a körülöttünk lezajló eseményeket, nem tudom. Képtelen voltam a szívemre hallgatni, nem akartam, hogy újra apró darabokra hulljon, mint pár nappal ezelőtt, mert azt már nem tudnám lelkiekben leviselni. Legkisebb esélyét nem látom jelen pillanatban annak, hogy a véleményem az elkövetkezendő percekben vagy órákban változna, vagy bármi más hatására megfontolnám azt. Miután e hosszadalmas eszmefuttatás végigfutott az agyamon, már egyre inkább fúrta az oldalamat a doboz tartalma. Elkezdtem kibontani a szaténszalagot, majd leemelni a doboz tetejét. Eltávolítottam a vékony áttetsző fátylat, ami nem engedett betekintést a doboz tartalmába. Szavakkal nem kifejezhető az a látvány, az az érzés, ami hatalmába kerített. Nem csak azért, mert még fiútól ilyen ajándékban sohasem részesültem, hanem mert még a szívem is kihagyott egy ütemet amilyen csodálatos volt az a ruha, amit benne találtam. Kiemeltem a helyéről és magam elé emeltem, közben pedig a tükör felé fordultam. Tükörképemen keresztül tűnt fel, hogy egy szaténszalag által felerősített cédula lóg a ruha derekán: 
"Boldog szülinapot!"
Na most ha eddig nem értettem semmit, akkor meg merem duplázni az esélyét a tudatlanságomnak ami most már egyenlő a mínusz tízezerrel. Erre most már igazán nem találok magyarázatot, valamelyik hatodik érzéke vagy rám állított valami nyomozót? Mert most már ott tartok, hogy kezd kicsit furcsává válni, vagy inkább ijesztővé. Honnan tudhatja mikor van a szülinapom? Tőlem nem az biztos.
Bár lehet én is kezdek becsavarodni. - tettem hozzá zavart elmém fénypontjaként, mikor kopogást hallok a szobaajtómon.
A ruhára és a dobozra rádobtam egy takarót, hogy akárki is kopog ne lássa, hiszem előbb saját magamban kell tisztázni a jelenleg fennálló helyzetet. Raven nyitott be a szobámba, kezében újabb borítékkal, ami kisebb szívrohamot váltott ki bennem. Leplezni próbáltam, ami sikerült is, hiszen nagy mestere voltam ennek a területnek. 
- Neked jött. - nyomta a kezembe egy ásítás közepette.
- Éjjel fél 12-kor?
- Valószínű, hogy nem a postás hozta, mert rá volt ragasztva a postaládára. - válaszolt egyetlen nővérkém.
- Értem, köszi. - átvettem, majd elvonult a saját szobájába.
Azt hiszem sok volt ez mára. A dobozt és a levelet betettem a szekrénybe, átvettem a pizsit, és megpróbálkoztam az alvással. Elméletben! Gyakorlatban ezt már nem sikerült megvalósítani.
Kedd délelőtt, a szülinapom:
Arra ébredtem meg, hogy Raven ugrál az ágyamon. Borzalmas volt mondhatom. Ugrál fel-le, jobbra-balra, mint egy gumilabda.
- Jólvan elég máááár. - köszöntem nem túl kedvesen, megnyújtva és ezzel nyomatékosítva szándékomat.
Felültem az ágyban és hajlandó volt abbahagyni az ugrálást. Még ki sem nyitottam a szeme, amikor rögtön kiszúrtam egy "újabb" borítékot Raven kezében.
- Az mi? - mutattam a kezében lévő borítékra.
- Egy levél, ismét Neked jött. - válaszolta vállvonogatva. 
Nem kérdezett semmit, hiszen tudta, hogy ha valamit meg akarok beszélni hozzá fordulok.
- Tessék. El akarod mondani?
- Köszi. Majd...talán..ha megértem én is. - a közöny csak úgy áradt belőlem.
Elindult kifelé, de az ajtóból még visszanézett.
- Boldog szülinapot!
- Köszönöm. - egy pozitívum az egész napban.
Kikotortam magam az ágyból, előszedtem a szekrényemből az előző este kapott levelet is:
"Ha ezt a levelet olvasod, akkor gyakorlatilag elfogadtad a meghívást. A holnapi nap folyamán kapni fogsz még kettőt, abban további instrukciókat találsz." M.
A döbbenet enyhe kifejezés volt minderre. Még ő ad nekem instrukciókat, amikor ő volt egy gerinctelen féreg? Tudom, hogy nem volt dolgom még fiúval, de nem is hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. Vagy csak én nyúltam bele mézesbödön legaljába? Most már más reakciót nem is vált ki belőlem ez a levél, mint röhögést. Ekkora lendülettel és kedvvel vágtam neki elolvasni a következőt:
"Boldog szülinapot Drága! Reménykedek, hogy jó lett a ruha és tetszik is. Tudod milyen nehéz dolgom volt vele? Főleg, hogy ezelőtt még sosem csináltam ilyet. Na mindegy. A lényeg, hogy szeretném, ha ma este felvennéd."
Mi? Egy pillanat! Már megint ez a francos szülinap. Mégis honnan tudja? Megőrülök!
Most következik a magyarázat:
"Honnan tudom a szülinapod? Az maradjon az én titkom ahogy minden más! M."

2013. február 18., hétfő

26. fejezet - Ölelés, és egy rég elfeledett csomag

Heeeeey :)
Nos, először is megérkeztem egy újabb fejezettel, és egy elnézéssel amiért ennyit kellett várnotok. Reménykedek benne, hogy van aki még olvas, így aki elolvassa a fejezetet, nyomjon egy tetszik/nem tetszik-et a fejezet után, sőt annak még nagyobb hasznát venném ha a véleményeteket is kifejeznétek. Köszönöm a legutóbbi kommentet Little Zsoo-nak, aki szinte rendszeresen ír. Hálás vagyok.
Nem szaporítom tovább a szót, kellemes olvasást!
Puszi xx
Amint felértünk elképesztő látvány fogadott.
Rózsabokrok övezték az egész dombtetőt, már lehetett hallani a tücskök zenélést.
Elképesztő, hogy már több, mint 10 hónapja itt élek és ezt a helyet még nem fedeztem fel. - gondoltam magamban.
Majd elkezdett húzni a rózsabokrok felé, ahol egy előre elkészített piknikhely fogadott minket.
- Hát....itt volnánk. - vont vállat, bár leginkább az érzés, hogy szerinte ez nem elég jó vagy nem elég megfelelő számomra, ami kissé elszomorított, hogy olyan lánynak tart, akit el kell halmoznia minden jóval és drágával.
- Csodálatos. Ennél szebbet nem láttam még sosem. - nyugtattam meg az eddig is idegesnek tűnő fiút.
- Biztos? Mert mehetünk ám máshova is, ha ez nem jó.
- Tökéletes. Ha ez valakinek nem tetszik, akkor bizony rosszul választottál. Öhm...eddig nem is figyeltem arra, hogy ennyire ideges lennél. Ez olyan aranyooos. - nyújtottam el a szó végét.
- Te nem vagy az? - tördelte az ujjait majd rám nézett.
- Na, ne...- csaptam rá a kezére finoman. - Másodszor de igen, csak én jó leplezem.
- Nekem is azt kéne megtanulnom. - adott egy erőltetett művigyort, ami már vicsorgásra hasonlított.
- Nézd, de most komolyan, ne feszengj, mert emiatt fogod elrontani - kérleltem, ahogy csak tudtam. - Na jó, ez most kivételes alkalom, tehát csak most él. Gyere ide. - kezemet a nyaka köré fontam.
Peti később kapcsolhatott, mert pár másodperc eltelt, mire felfoghatta mi történik vele. Ezután éreztem meg két kezét a derekamon. Ez a testhelyzet eltarthatott két-három percig, őszintén. Miközben csukva volt a szemem, érzékeltem, ahogyan fokozatosan enged fel. Már nem volt feszült, hanem laza és nem idegeskedett tovább.
Elhajoltam a vállától és a szemébe néztem. Keze még mindig a derekamon pihent, én pedig egy hajtincsével szórakoztam:
- Most már jobb? - szólaltam meg a néma csönd után.
- Őő...még nem engedtem fel teljesen, szóval még egy kicsi jöhetne az előbbiből. - húzódott mosolyra a szája.
- Persze, csak szeretnéd. - ütöttem bele a vállába. - Ha jól viselkedsz, akkor lehet róla szó.
- Rendben, akkor jó kisfiú leszek. Szerintem együnk. - viselkedése akár egy ötéves gyereké, de nem érdekelt, mert aranyos és megnevettet.
- Oké, de előre szólok, hogy mocskosan eszek - kiröhögtem a saját hülyeségemet vagyis inkább szerencsétlenségemet.
- Ezt nem is lehet máshogy. - mutatott a kibontott kajánkra.
Az ezt követő húsz perc bőven elég volt ahhoz, hogy a fejemtől a lábamig, a számtól a fülemig mindenhol tiszta ketchup és mustár legyek. Mivel az egész arcomat belepte a hamburger tartalma és leginkább nem hogy leszedtem volna feltehetőleg csak szétkentem az egészet. Öt perc balfékeskedés után beláttam, hogy segítségre szorulok. Ezt főleg az előttem lassan a földdel egy szinte kerülő srác hangos röhögéséből szűrtem le.
- Gyere segítek, mert rossz nézni, amit művelsz. - röhögött tovább, én meg már kezdtem egy paradicsomra hasonlítani. Hogy lehetek ilyen béna?! Úristen!
Fogott egy szalvétát, majd letakarította az arcomat. Kicsit feszengve éreztem magam, mikor hozzámért. Érintése égette a bőrömet, pillantásával meg akár a vesémbe is láthatott volna.
Elemelte kezét az arcomtól, jelezve, hogy végzett. Szemét viszont még eztán sem vette le rólam.
- Mi az, még mindig förtelmesen nézek ki? - taperáltam végig az arcomat.
- Nem, csak..... - kapta el a tekintetét rólam és a kezében lévő szalvétát kezdte el gyűrögetni.
- Csak? Nyugodtan, eddig még nem ettem meg senkit...tudtommal.
- Csak azon gondolkodtam, hogy egy ilyen okos, vidám, intelligens és szép lánynak miért nincsen barátja. - kérdezte.
- Ááh...tudod az állandó költözködések....-zavaromban általában mindig ezzel jövök. - Bár, nem vagdalózhatok mindig ezzel az okkal, de....
- De már itt laksz 1 éve, itt sem volt? - na, itt rátapintott a lényegre.
- Lehetett volna, csak éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. És nálad mi a helyzet? - tereltem a témát, mert sosem szerettem ha ilyenekről kérdezgettek, főleg Márk után.
- Volt pár barátnőm, de igazán szerelmes csak egyszer voltam. - vont vállat, felidézve a régi emlékeket.
- És mi történt? - nem igazán akartam a magánéletébe vájkálni, de úgy voltam vele, hogy vagy megosztja velem vagy nem.
- Megcsalt. Na de hagyjuk is, mert kárba vész ez a szép este.
Tekintetbe véve azt a zavaró tényezőt, hogy jó lenne éjfél előtt hazaesni és meg nem fagyni, lassan hazafelé vettük az irányt. A rekeszizmaim az út során sem pihentek, szóval nagyon kellemesen éreztem magam. Nem volt kínos pillanat vagy csönd, imádtam minden percét. A kávézó felé haladva erősödött a tudat, hogy vége van ennek a csodás estének. Peti ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérjen, így még volt lehetőségünk csevegni az élet nagy dolgairól. A ház elé érve elkapott egy szokatlan érzés, ami kissé feszültté tett. Rettegtem attól, hogy ugyanaz a helyzet és történet fog lejátszódni Petivel is, mint ami Márkkal. De kellemesen csalódni ér. Nem kényszerített semmire, megvárta míg én lépek-e valamit. Ez plusz pont a javára. Következő randit nem beszéltünk meg, így telefonon keresztül keressük majd egymást.
- Szép este volt. - jelentettem fülig érő mosollyal.
- Igen az. Köszönöm, hogy eljöttél. Élveztem. - mondatát befejezvén megölelt, ami bizsergően jólesett.
A folyamatot megszakítván lassan hajolt el tőlem, majd egy puszit nyomott az arcomra, amibe azt hiszem belepirultam, mint egy kilós paradicsom.
- Majd kereslek.
- Rendben, jóéjt.
- Neked is, álmodj szépeket. Szia.
Intettem, és beléptem a lépcsőházba. Felérvén az üres lakás fogadott, ami egy cseppet sem meglepő, másrészt most kifejezetten örültem neki.
Lehámoztam magamról a ruhát, és beültem egy kád forró vízbe. Igaz, hogy egész nap volt annyi fok, mint a fürdővizem, de ez kellett most. A forró víz égette a bőröm, de jelen pillanatban ez sem érdekelt. Elfeküdtem és végigpörgettem az elmúlt pár óra eseményeit. Ekkor jutott eszembe az a bizonyos csomag, amit délután kaptam.

2013. január 20., vasárnap

25. fejezet - Na, mi olyan vicces?

Sziasztok!
Egy hatalmas elnézéssel tartozok, amiért régen hoztam fejezetet, de közbejött egy-két nem várt helyzet. De mostantól újult erővel fogok hozzá az elkövetkezendő fejezetekhez. Szívesen veszem a pozitív vagy akár a negatív kritikákat is. Sok hozzáfűznivalóm nincs különösebben a fejezethez, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Apropó, köszönöm a +8000 oldalmegjelenítést, nagyon boldog vagyok most!
Kellemes olvasást!
B. Xx


Nahát, hogy ebből mi a Jézus Mariska lesz, nem tudom. Közöltem vele, hogy mit kérek és hogy én megvárom kint, mert elintézek egy telefont. Kikotortam a táska aljából. Dobtam egy sms-t Ravennek, hogy anyuék mire várhatóak haza, mivel jó lenne előttük hazaérni.
Pár percre rá, jött a megnyugtató válasz:
"Apu egész éjjel bent lesz, anyu valami fogadáson van, éjfélig nem lesz otthon. Miért, kivel vagy és mit csinálsz? Lebuktááááál xD"
Mintha a fülemben hallottam volna ahogyan Raven kimondja ezeket a szavakat.
"Petivel vagyok, bár üldöz a kíváncsiság, hogy mi fog kisülni ebből. Eddig minden jó, ami furcsa, de nem kombinálok. Mennem kell, puszi! Szrtlk!"
A telefonnal bajlódtam, mert időközben bemondta az unalmast és úgy nézhettem ki, mint egy hülye, aki egy kutyát akar megtanítani repülni. Már majdnem földhöz vágtam, mikor pár lépésre tőlem Peti már megszakadt a röhögéstől.
- Na, most mi olyan vicces? - durcáskodtam.
- Semmi, csak jó volt nézni, ahogy a telefonnal társalogsz. - nézett hosszasan a szemembe, mintha az egész életem egy nyitott könyv lenne a számára.
- Köszönöm. - egy jóleső mosoly keretében meghajoltam.  - Bár nem szándékoztam ennyire nyitott lapokkal játszani, így is a tervezett öt helyett hatot is megmutattam.
- Nem szeretsz nyitni az emberek felé? - csapott át komolyba a menet.
- Nem erről van szó. Szeretek beszélgetni, ismerkedni, de ha mind a harminckettő kártyámat egybe felfedem, annak csak két kimenetele lehet: egy életre szóló lecke vagy életre szóló barátság. Sajnos már túl sokszor befürödtem. Na és hogyan tovább? - mutattam a kezében lévő kajákra.
- Csak kövess!
- Ha nem rabolsz el akkor mehetünk. - 
Húsz perc múlva már nem hogy ismerős utcát, már a várost se láttam.
- Nem akarok beleszólni, mivel te vagy a helybéli és a tapasztalt, de biztos tudod, hogy hova megyünk? - akadékoskodtam, de kezdett nem tetszeni a dolog. Rossz érzés öntött el és semmiért nem akart alábbhagyni. Bár ismerve azt a tényt, hogy az érzéseim körülbelül 1:1000000-hoz az esélye, hogy bejön, de ez most más volt. Felettébb furcsa volt, tudván, hogy Petit tényleg nem ismerem. Mélázásomat megszakította, hogy majdnem padlóra küldtem a gyereket. Na nem kell szó szerint érteni, csak annyira máshol jártam, hogy szinte majdnem felborítottam.
- Megérkeztünk. - önelégült mosollyal nyugtázta a célbaérést.
- Éés pontosan hol is vagyunk? 
- Nem tudod hol vagyunk? - kérdezte meglepetten, bár nem tudom miért olyan fura számára.
- Nem, tudod nemrég költöztünk és nagyon nem volt időm körbejárni a várost. - adtam meg a választ, közbe pedig elindultam szétnézni.
- Várj, rossz irányba mész.
- Upsz, bocsi - alig észrevehetően ült ki az arcomra a vörösség. - Nem mondtad, hogy hegyet is kell másznunk. - röhögtem, miközben meglepődöttségét rejtegetni próbálta.
- Hegyet? Ez csak pár lépcső.
- Tudom, de akkor nem így öltöztem volna fel. - mutattam végig magamon újfent.
- Csinos vagy, és nem kellett volna túrázáshoz öltözni. - odasétált hozzám, megfogta a kezemet, majd húzni kezdett maga után.
Elkezdtük a végtelennek tűnő lépcsősorozat fizikai áthidalását, ami kezdetben elég nehezen ment, de a felénél már Peti mellett lépcsőztem. Kezeink még akkor sem váltak szét, mikor felértünk a lépcsők után. Nem éreztem a szituációt kínosnak, vagy hogy nekem most azonnal ki kell rántanom a kezemet az övéi közül. Ahogyan keze érintette az enyémet, hát az maga volt a mennyország. Egyszerre féltem és voltam izgatott, annak ellenére, hogy első randi és némi tartást kellene kifelé mutatnom. Bár a tudat, hogy Márkhoz hasonlítgatom állandóan, lehangol. Nem akarok különbséget keresni a két fiú között, nem akarok hasonlóságot sem felfedezni. Csak néha az agyam sajnos akaratlanul is megteszi. Gondolataim mérföldekkel messzebb jártak, így tulajdonképpen azt se vettem észre, hogy elértük a helyszínt. Amint felértünk elképesztő látvány fogadott.

2012. december 24., hétfő

Boldog Karácsonyt!


Kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek, minden olvasómnak és aki ezután fog olvasni. Kívánom, hogy mindenkinek teljesüljön minden vágya és álma. És sokkal jobbat és többet kívánok az új évre! Aztán majd meséljetek, kinek hogyan telt, ki mit kapott a "Jézuskától". Fincsi vacsit mindenkinek és töltse ezt a pár napot szerettei körében!
Boldog karácsonyt!